A mai nap 2km autózással indult, átmentünk az eredetileg tervezett táborhelyre ahol a helyiek kis táncbemutatóval készültek.
Átadtuk az iskolaszereket a helyi iskola képviselőinek, aztán a mezőny lassan elszivárgott, a tánc végét meg se várva, mert szoros határidőt szabtak a mai – amúgy elég rövid - táv teljesítésére.
Kis falvakon mentünk át, aztán kiértünk a betonra és kis településeken keresztül haladtunk a cél felé, rekordmennyiségű fekvőrendőrön, át zötyögve.
A szervezők is elhúztak mellettünk 30-as táblánál kb 100-al. Balról feltűnt a Niger, néztük ahogy elsüllyed egy halászhajó.
Beértünk Bamakóba, ahol az utolsó pontot az utolsó előttiből kellett kitalálni és ez egy magas szikla tetején volt a város felett.
Kellemes kis mászás 40 fokban. Az utolsó pont túl messze volt úgyhogy inkább a cél felé vettük az irányt és a töméntelen robogós és merci busz között utat törve néhány kanyarodási szabályt megszegve beértünk a szállodához. Megérkeztünk!!!
A parkolóban pár perc leforgása alatt sikerült mindenféle marhaságra elcserélni amúgy kidobásra szánt vagy értéktelen használati tárgyainkat. Persze nagyon észnél kell lenni, mert egyszerre hatan alkusznak több külömböző dologra, a tűző napon kétféle pénznemben. Sajnos nagyon makacsak, és alacsony a vásárlóerejük, úgyhogy azokért a dolgainkért amiket a legjobban szerettek volna megvenni – laptop, kamera, walkie-talkie – nem bírtak értelmes árat ajánlani, bár nagyon kitartóan ismételgették a valós ár maximum egyharmadát. Becseréltünk alig működő kínai fejlámpát, hasonlóan értéktelen karkötőre, kempingszéket fa-maszkra stb. Az autóra is jöttek ajánlatok, de az ingerküszöbünket nem sikerült elérniük. Mindenesetre érdekes élmény volt besörözve a tűző napon végeérhetetlen és értelmetlen alkudozásokba bocsájtkozni mindenféle kacatról.
Az MC csapat eközben eladta az autóját egy utazgató amerikainak, aki megunta a helyi tömegközlekedés viszontagságait. Minden a legnagyobb rendben is volt, amíg a teljes tranzakció végeztével a szállásra nem szállította őket az amerikai vadi új autójával. A patrol úgy tűnik nem akart az amerikaié lenni és sértődötten kigyulladt. Hiába oltották el azonnal poroltóval és magyarázták el hogy a leégett kábelek semmi létfontosságú szervet nem érintenek, a vevő már kiszeretett belőle... Mi ezalatt végre csobbantunk egy jót a Salaam hotel medencéjében, jelentősen elszínezve azt. Este pedig hosszú idő óta először étteremben vacsoráztunk nagyon jó kajákat, úgyhogy nagyon kellemesen alakult az este.
Később a Club Ibizába mentünk ahol a hivatalos eredményhirdetés volt. Ez vegyes érzelmekkel zajlott mivel több csapat elégedetlen volt a szervezők munkájával és a szervezők különböző ismerőseinek jó eredményével és ennek hangos fújolással adtak hangot. Mi sajnos nem kerültünk be az első húszba, de aki követte a naplónkat az tudja, hogy „megcselekedtük amit megkövetelt a haza”. A díjkiosztó után hangulatos diszkó vette kezdetét ahol honfitársaink a helyi igen reprezentatív női munkaerővel olyan számokra oldódtak mint a KFT afrikás száma döngölős és nem döngölős verzióban, különféle ABBA slágerek és egyéb fajin zenék. Játszottunk egy parti biliárdot egy olyan asztalnál ahol nem fért el a dákó a fal és az asztal között, aztán hazasétáltunk.
A defekt oka máig ismeretlen, lukat nem találtunk. De legalább minden ruhánk telement szúrós kis magokkal és kecskeszarral. Reggel mi távoztunk utolsóként, mert a gumijavítás után néhány bámészkodó helyi szórakoztatására kipakoltuk egész kocsit és a rakodótérben található amortizálódott rögzítéseket, csomagokat és ennivalót próbáltuk használható állapotba hozni.
A mai etap sokban hasonlított az előző napihoz, hasonló terepen mentünk, apró falvak között.
A helyiek nagyon szép színes lepedőkbe öltöznek, nagyon külömböznek az araboktól és aki nem cadeau őrült az nagyon barátságos. Egész könnyű volt végigmenni a feladatokon, néhány nehézkes feladat kivételével mindent megtaláltunk. Kialakult tájákozódási technikánk annyi, hogy a legjobban kitaposott úton haladunk, míg egy faluba érünk, az orosz térkép gráf jelleggel (vezet-e út a-b közt?) egész jól használható és a helyi erők némi cadeau fejében vagy a nélkül lelkesen mutatják a következő falu felé az utat.
Hatalmas por van, még durvább mint a sivatag, minden csupa mocsok az autóban, mi meg főleg. Az éjszakai táborhelyet kb 2 km-el arrébb találtuk meg, mert a hivatalos táborhelyet a „zombik” miatt evakuálni kellett.
El tudom képzelni még az autóból kiszállni is nehéz ha 50 gyerek körbeveszi és folyamatosan nyaggat rángat tapogat.
Kis falvakban az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, nagyobb helyeken viszont megrohanják a kocsit a gyerekek monomániás „Cadeau, cadeau” csatakiáltással erősen a méltán népszerü South Park sorozat „Night of the living homeless” című részéhez hasonló szituációkat okozva. Ahogy esteledett egyre nehezebbé vált a navigáció, mert számtalan út ágazott el állandóan, és a sötétben nem mindig látszott, melyik a megfelelő, főleg mivel térképeink nagyrésze teljesen használhatatlan ezen a vidéken. Nioróba értünk, egy viszonylag nagy városba, ahol a gyerekek állandó rohama közben sikerült pénzt váltani, tankolni és kenyeret venni. Ezután éjszakai ámokfutás következett, mivel az utolsó 60 km-t földúton kellett megtenni a táborhelyig. Mire Szabolcs beüzemelte a cirillbetűs katonai térképet a laptopon, addigra, már bepalizott minket az egyik cseh hummeres, hogy vágjunk neki az egyik mérsékelten szimpatikus útnak. Ez rossz döntésnek bizonyult, mert szerettek toronyiránt, más tévelygők vélt nyomait követve vezetni, így elég csúnya elakadós szitukba kerültünk, míg az orosz térkép alapján végül átvettük a kezdeményezést és sokszor a helyiek útmutatását igénybe véve bozóttaxi üzemódban eljutottunk a táborhelyig. Ahol még maradt is három óra alvásidőnk a reggeli eligazításig.